Scivias

A Scivias az európai és a hazai neofolk színtéren egyaránt a legelismertebb zenekarok közé tartozik. E nagyrabecsülést kiadványaik színvonalával, tartalmával, mondanivalójával vívták ki. Öröm számunkra, hogy Rády Sándor Zsolttal, a formáció vezetojével folytatott beszélgetésünket közreadhatjuk.
(ez az interjú eredetileg a Magna Magazin 4. számában jelent meg).


Hogyan és mikor alakult a Scivias?

1989-91 között az Actus tagja voltam. Amikor annak az idoszaknak vége lett, úgy gondoltam, Koszegi Zsolttal hozok létre egy zenekart. Vele 1990-ben a Blue Box (ma már Kultiplex) nevu muintézményben muködo lemezboltban ismerkedtünk össze, ahol akkoriban dolgoztam. Egy korábbi verzió szerint az Actushoz szerettünk volna még egy ütost, hogy izgalmasabb, eroteljesebb legyen a hangzás, de a zenekar dolgai más irányt vettek, éppen egy csendesebb idoszak következett. Tulajdonképpen az akkori formáció meg is szunt, ezért megkerestem Koszegit, és még Németh Imrét, akivel egy késobbi munkahelyemen ismerkedtem meg, akkoriban ott tanult és tudtam róla, hogy ügyes kezu gitáros. Hárman megalapítottuk a Sciviast 1992 tavaszán, a Death in June, Current 93, Sol Invictus idoszak kellos közepén, a korai neofolk zenekarok nyújtotta alapra építkezve, amihez kísérletezés társult. Kezdetben úgy volt, hogy minden koncerten más musorral rukkolunk elo: nem repertoár-zenekart akartunk, hanem adott alkalmakkor fellépo formációt, s a kezdeti idoszakban tartottuk is magunkat ehhez. A felállás meglehetosen hasonlított a korai Death in June-éhoz: gitár, billentyus hangszerek és dob. Ehhez társultak vendégzenészek, akikkel létrejött az elso két koncert. Ekkor már olvastam Misima Aranytemplomát, ami nagyon megfogott. Tudni szerettem volna, ki is volt Misima, ezért mindent elolvastam vele kapcsolatban, amihez hozzá tudtam jutni. Megismertem életének utolsó éveiben kibontakozó politikai illetve egyéb szellemi irányultságait, illetve halálának körülményeit, ami mérhetetlen szimpátiát ébresztett bennem. Talán leginkább az a harcosi aspektus fogott meg benne, ami a Sciviasnak is kezdetek óta sajátja.


Honnan a Scivias név?

Hosszas keresgélés és több tucat verzió elvetése után eszembe jutott, hogy egyszer olvastam egy lexikont a mágikus muvészetekrol. Ebben találkoztam a Scivias kifejezéssel, aminek a jelentése: "megismerni, tudni az utakat". Lehet, sokan úgy gondolják, Hildegard von Bingen ihletésu a nevünk, de ez nem elsodleges, hiszen sokkal inkább a jelentéstartalom miatt használjuk. Ugyanakkor természetesen elkezdtem keresni Hildegard von Bingen munkáit, de akkoriban mindössze egyetlen kis könyvecske, és még talán egy rövid írás volt elérheto magyarul. Scivias címu muvének második része egyébként szintén ekkortájt jelent meg.
Nagy hatással volt rám Szent Hildegard élete és munkássága, már amennyit megismertem belole, de mindenképpen hangsúlyoznom kell, hogy a szó jelentése sokkal lényegibb volt annál, mint hogy mirol is szól a mu. Nekem maga az úton járás a fontos, mind a mai napig.


Zeneileg milyen hatások értek benneteket, amikor elindult a zenekar?

Nem mindannyian ugyanazokat a zenekarokat szerettük, nem volt ilyen közös nevezo. Ezt akkor szerencsésnek tartottam, mert semmi esetre sem akartunk kópia csapat lenni! Mindenki a saját zenei hátterébol hozta, amit fontosnak tartott, és ez határozottan széles spektrumon mozgott. A fentebb már említett zenekarok jelentették a közös pontot, bár az elso fellépésünket éppen nem az o hatásuk jellemezte, mert egy sokkal zajosabb produkciót állítottunk színpadra. Nem használtunk még akusztikus gitárt, helyette elektro-akusztikus gitárt alkalmaztunk, torzítókkal és egyéb effektekkel. Mindez 1992. november 25-én történt a Tilos az A-ban, és utóbb ez az akciónk el is híresült. Kitaláltuk ugyanis, hogy ez az idopont megfelelo lenne a debütálásra, tiszteleghetünk Misima emléke elott, hiszen ekkor volt halálának 22. évfordulója. Összeállítottunk egy minimál programot, aminek lényegi elemeként a dalokat részben kidolgozatlanul hagytuk, a zenei vázakat a helyszín, a különbözo ráhangoltság alakította véglegesre. Négy vagy öt dalt adtunk elo, elég hosszan elnyújtva, egymásra odafigyelve improvizáltunk a repetitív alapokra, melyekhez szervesen csatlakozott egy performace is. A színpadon helyezkedett el a zenekar, a színpad elé odakészítettünk egy asztalkát, ezen végigterítettünk egy fehér vásznat, vittem égoteret, amit teletömtünk gyutaccsal, petróleumot töltöttünk bele, s az eloadás kezdetén lángra lobbantottuk. (Szerencsénkre a szervezo, Normál Béla elég kedvezoen fogadta ezeket a programokat.) Odavittünk egy 10 literes vödröt, színültig tele vérrel, amit a vágóhídról szereztünk be, és amit szétöntöztük mindenhova, miközben megtöltöttünk két kisebb tasakot. Egész ido alatt attól tartottunk, hogy a rendezok kihajítanak bennünket a klubból a véres események miatt. (A szépsége az volt még a dolognak, hogy a koncertünkre sikerült rászervezniük aznap estére ugyan oda a Quimby-t is!) A koncert koreográfiája a következoképpen zajlott, miután elértünk az utolsó elotti dal végéhez: Koszegi Zsolt szerepe szerint rituális szepukkut végzett el és "imitálva" hasba szúrta magát, miközben a lobogó tuz fölött szamuráj karddal széthasítottuk a vérrel töltött hólyagot. Mindezt egy teljes sötétségben eloadott rekviemszeru dal vezette le. A zenekar fehér maszkban lépett fel, amit papírmaséból csináltunk, nem voltunk láthatóak. Sejtelmes fények villogtak a színpadon, és a nem túl nagy létszámú közönség elé kordont húztunk, nehogy megégessék magukat, illetve ne fröccsenjen rájuk a vér. Úgy emlékszem, nem sikerült rosszul a koncert. Sokan mesélték, hogy olyan volt a látvány, mint mikor Szent Gellért vére látszott a legenda szerint a Gellért hegy körül. A szétfröccseno vért pedig késobb sem tudták teljesen eltakarítani a színpad környékérol "maradandó nyomot hagytunk".


Mesélnél az 1998-as, budavári labirintusban lezajlott fellépésetekrol is?

Ennek az eloadásnak az az elozménye, hogy Zeke és felesége, Licsi pont abban az évben utaztak Romániába felkeresni a Zalmoxis kultuszhelyet. Jó néhány fotót készítettek, és amikor visszajöttek Budapestre, úgy tervezték, hogy egy diavetítés keretében zenével illusztrált úti beszámolót tartanak. Elhívták néhány amerikai barátjukat, és tibeti hangszerekkel illetve magnószalagok felhasználásával eloadtunk egy rituális zenei programot, amely az autodivinatio témáját járta körbe. Én a szövegeket mondtam, a magnót kezeltem, valamint doboltam. Úgy gondoltam, hogy speciális jellege miatt ezt a fellépést ne a Scivias név alatt tartsuk meg, de a plakátra végül felkerült a nevünk.


Mikor hallhattak titeket eloször lemezen?

1996-ban, a Mysrteria Mithraé válogatásalbumon, amit az Athanor kiadó gondozott, bár a pontosság érdekében meg kell jegyeznem, hogy nem ez volt az elso elkészült hanganyagunk.
1994 júniusában a Blue Boxban Zsolttal mutattunk be egy igen eroteljes programot, Háború a rendért címen, ami csak dobokra, csoharangra, szövegre, és egy-két hangeffektusra épült. Még abban az évben sort kerítettünk a musor stúdiófelvételére, de kiadásra végül mégsem került. Ekkoriban a Scivias csak duóformában dolgozott, mert a gitárosunk elhagyta a zenekart. Ezután hosszú csend, és próbák idoszaka következett, amikor különbözo emberekkel próbálkoztunk, vajmi kevés eredménnyel: jöttek hegedusök, nagybogosök, és mondhatni átjáróházzá vált a zenekar. A "forgalom" ellenére alig lépett elorébb az ügyünk. Egy nap azonban levelet kaptam Gerhard Petaktól, aki akkoriban Kadmon néven vezette az Allerseelent. Vele 1990 óta jó kapcsolatot ápoltunk, ezért keresett meg azzal az ötletével, hogy állítsunk emléket az egykor Pannóniában állomásozott XIV. Apolló légiónak. Terve szerint a válogatáslemezen négy vagy öt zenekar dalai szerepeltek volna, mind a Mitrász kultusz jegyében. Emlékeim szerint az Ernte lett volna a szereplok egyike, valamint az Allerseelen, a Blood Axis, a Scivias és talán még egy név felmerült. Az ötlet zseniálisnak tunt, és vártuk a folytatást, de valószínuleg financiális okok miatt nem történt elorelépés egészen addig, amíg egy akkoriban induló francia kiadónak fel nem vetette a tervet. Az Athanor kibovítette a meghívottak névsorát, és nekünk is küldött egy invitálást. Így kerültünk rá a lemezre, ez volt az elso megjelent felvételünk 1996-ban.


Kaptatok visszajelzéseket utána?

Igen, de inkább az egésznek volt nagyon jó visszhangja. Valóban koncepciózusnak, és kimagasló produkciónak találták. Ami minket illet, az egyik legkomolyabb eredménykét azt könyvelhettük el, hogy megindult egy ígéretes kapcsolat az Eis & Licht kiadóval. Kimentem Bécsbe Tony Wakeford szólókoncertjére, és Gerhard (Allerseelen) szólt, hogy van itt egy fiú Németországból, aki szeretne velem beszélni. Stephan Pockrandt egy olyan válogatáslemezen dolgozott éppen, ami késobb egyszemélyes kiadójánál Cavalcare la Tigre címen jelent meg. Felfigyelt rá, hogy a Mitrász válogatásban szerepeltettünk egy kétsorost Evolától. Akkoriban Evola nem volt olyannyira preferált a színtéren, és ez a kis idézet felkeltette Stephan érdeklodését irántunk. Felkért minket, hogy muködjünk közre a lemezen. Megköszöntem a meghívást, amely igazán megtisztelo volt a számomra, és el is vállaltam. (Ebben a fázisban egyébként ismét hárman voltunk a zenekarban, mert még az Et Nos Servasti Eternali Sanguine Fuso felvétele elott csatlakozott hozzánk Gémes László gitáros.) Konzultáltam Horváth Róbert barátommal, a segítségét kértem egy hosszabb lélegzetvételu tervemhez. Mikor összeültünk, javasolta Rechung, Milarepa tanítványa emlékezését mesterérol, ami igen kiváló szöveg. Dalunkat ebbol szerkesztettük. Úgy gondolom, a Cavalcare la Tigre kollekció koncepcióját mindenki helyesen értelmezte. Az összes zenekar remekül oldotta meg a feladatot, senki nem használt Evola idézetet. Az elhangzó szövegek olyan ideákat jelenítettek meg, amik Evola szellemiségét tökéletesen tükrözték.


Nekem egyébként úgy tunt, mintha egy a lemezen belüli lemez lenne a számotok.

Többen érezték így, s kérdezték is, hogy nem akarjuk-e a Tauroctonost EP formájában megjelentetni. A késobbi terveink között valóban szerepel egy újragondolt változat, no de visszatérve az albumhoz, tartottunk egy kicsit attól, hogy felboríthatja a lemez egyensúlyát egy ilyen 12 perc hosszúságú darab. Stephan végül a válogatás zárásaként helyezte el a felvételt, aminél nehezen lehetett volna jobb megoldást találni. Véleményem szerint az egyik legjobban szerkesztett válogatásalbumot készítette így el. Ahogy megjelent a kiadvány, küldött is egy levelet, hogy szeretne kiadni egy Scivias nagylemezt.


Tehát ez a felvétel adta meg a lökést az albumhoz?

Igen. Persze nem volt kalandok híján az ügy. A Tauroctonos viszonylag homogén anyag. Vannak ugyan benne különbözo ízek és színek, de nagyjából egységes, ami viszont a nagylemezrol már nem mondható el. Sokkal neofolkosabb produkciót szeretett volna a kiadó, de errol majd késobb, mert elobb még el szeretném mesélni egy dalunk megszületésének történetét, mivel a Sakura nagyon fontos nekünk mind a mai napig. 1997-ben a francia Cynnefeird kiadótól kaptunk egy felkérést, ismét személyesen. Itt tényleg nem volt szigorú koncepciója a válogatásnak, csupán annyi, amennyi ebben a francia szóban “Eisteddfod” is benne van. A kifejezés egy régi rítusra utal, mikor is a bárdok összetalálkoztak, és mindenki elénekelte a saját dalát. Az elképzelés szerint tehát a zenekarok egyszeruen hoztak volna egy-egy dalt. A megjelenésre 1999-ben került sor, és mint említettem, mi a Sakura dallal járultunk hozzá a válogatáshoz. Ezzel a Tatenokainak, Jukio Misina félkatonai szervezetének szándékoztunk emléket állítani alapításának 30. évfordulóján, (1998). S habár csak egy évvel késobb látott napvilágot, úgy gondolom, mit sem vesztett aktualitásából. Ezen kívül még két Lichttaufe válogatásalbumon és két tribute-albumon (Sol Invictus, Der Blutharsch) szerepeltünk, természetesen az Eis & Lichtes kiadói prezentációs CD-ket leszámítva.


Rendben, térjünk rá a nagylemezre.

A felkérést, mint fentebb szóba került, 1998-ban kaptuk, amikor a munkálatok el is kezdodtek. 1999 novemberében vonultunk stúdióba, és egészen 2000 májusáig dolgoztunk rajta kisebb-nagyobb megszakításokkal. A koncepciót úgy alakítottam ki, hogy utaljon az elso koncertünkre, a Misima emlékmusorból szerettem volna szerkeszteni a lemez vázát. Ez volt tehát az alap, ami kiegészült rengeteg egyéb elemmel. Az ...And You Will Fear Death Not címu debütáló albumunk központi motívuma Japán lett. Japánon, az utolsó tradicionális birodalmon keresztül szándékoztunk bemutatni bizonyos jelenségeket, szimbólumok segítségével. Sajnos azonban ebbol adódtak félreértések, sokan nagyon leegyszerusítették az album mondanivalóját. Japán - második világháború elotti részleges izoláltsága miatt - megorzött olyan tendenciákat, illetve olyan ideákat, amik ott jobban és tisztábban tetten érhetok, és ezek a lényegi elemek, nem maga az ország. Egy univerzális gondolkodásmódról, a tradícióról szólnak a lemez dalai, aminek sokkal mélyebbek a gyökerei, mint egy ország kultúrája, vagy vallása. Összetett lemezt alkottunk, ami egy paeannal, Apollónak szentelt dallal kezdodik. A szövegekben megjelennek olyan gondolatok, amelyek igen távolra mutatnak, és a határokat sokfelé tágítják. Ami a zenei részt illeti, a darabok több motívumukban érintkeznek egymással. A témák között utalásszeru kapcsolat van, így egészében konceptlemezként is felfogható az anyag, aminek a nagy titka az, hogy nem tizenegy számos, hanem csak egy, ami ugyan részekre van tagolva, de valójában egyetlen szerzemény. A kiadónál igen furcsának találták elso hallásra. Stephan attól tartott, a neofolk hallgatóknak hasonló lesz a reakciója, de mégsem lett sikertelen a produkció. Kétezer példányban jelent meg 2000. szeptember 29-én, Szent Mihály napján.


Kifejtenéd a lemez címében megfogalmazódó gondolatot?

...És nem fogsz többé félni a haláltól. E japán gondolat a Hagakureban jelenik meg. Az élet egyik legalapvetobb elemére utal: a fizikális halál elott az embernek fel kell számolnia a kötodéseit. A szellemi úton történo elorehaladáshoz szükséges, hogy meghaljon, és újjászülessen a törekvo. Ezzel a tematikával nagyon sok gondolkodó foglalkozik. Mindenképpen egy harcos aspektust jelenít meg, ami leginkább az iszlámban is megjeleno nagy és kis szentháború vonatkozásában ragadható meg. Miután a kis szentháborút, tehát a fizikális csatába vonulást, és a fizikális ellenséggel való megküzdést megvalósította az ember, akkor következik a nagy szentháború. A kis szentháború zajlik a fizikai világban, a nagy pedig a bensodben. A halál is a bensoben folytatott küzdelem eredménye. Nekünk ez a követendo, ezt a célt szeretnénk elérni. Persze a lemezen egyaránt megtalálható a fizikális halál, az ego felszámolása, az önvalóhoz csatlakozás, és az újjászületés egy újabb, magasabb szinten. Egy a hagyomány gyakorlatilag az összes harcos úton, így a rómaiaknál is megjelenik metafizikai síkon. Ez a szint pedig arra utal, hogy az ember hogyan tudja a meghalást a maga oldalára, hasznára fordítani. A borítón egy bizarr és groteszk kis szobor látható: méltóságteljes öregasszony, egy öregemberrel, aki arcán mosollyal, kezében egy koponyát szorongat. Kacagásával eltörli a halál nagyságát. Gyermekkorom óta nagy hatással volt rám ez a szobrocska, ezért amikor a borítóterveket készítettük, szinte adta magát, hogy ez legyen a rajta.


Ebben az évben, 2000-ben léptetek fel eloször a lipcsei Wave-Gotik-Treffen fesztiválon.

Igen, Stephannak is itt adtuk át a felvételt. Azt hiszem, sokan tudják, hogy ez volt az a Wave-Gotik-Treffen, ami egy nap múltán összeomlott. A mi szereplésünk is ”Evidáman” telt, hiszen egy négy négyzetméteres sörsátorban történo irgalmatlan hangos dobolással egybekötött ”ordítozást” jeleníthettünk csak meg. Eredetileg a Park Bühnén játszottunk volna, egy igen komoly nagyszínpadon, ami helyett a fesztivál felbomlásából fakadó kaotikus körülmények ”jóvoltából” ez a sátor adódott csupán. A musorból így kiszórtuk azokat a számokat, amik nem szólaltak meg akusztikusan, a basszusgitárt azzal a mozdulattal, ahogy a körülményekre fény derült, vissza is tettük a buszba, maradt hát a nyakunkban két dob. A csellóslány és a gitáros kiült egy-egy székecskére, a fuvoláslány kiállt mellénk, és eképp próbáltunk meg valamit összehozni. A dobokra építettük fel a produkciót, amihez a többiek statisztáltak. Mint a fellépés után megtudtuk, erofeszítéseiket vajmi kevés siker koronázta. A helyzethez képest mégis eredményesnek mondható volt a koncert, ami persze nem maradhatott annyiban, és a szervezo meg is keresett minket a rögtönzött produkció után a jövo évi fesztivál-fellépéssel kapcsolatban. Ma már úgy tekintünk erre a koncertre, mint egy bérletre a következo évi Treffenre. 2001-ben már a lemez is kapható volt, és elég komoly várakozás elozte meg ezt a fellépést mind a mi, mind pedig a közönség részérol. Tényleg sikerült egy komoly musort bemutatni a Haus Leipzigben, egy programban a Tenhivel, az Ordo Equitum Solis-szal, a Sorrow-val és a Backworlddel. A 2004-es évben szintén felléptünk ezen a fesztiválon, ekkor már a Stong-Pa-Nyid megjelenés elott álló, éloben folyton alakuló anyagával, olyan zenekarok társaságában, mint a Knifeladder, a Naevus, a Forseti, és a Coil. (Néhány hónappal késobb Jhon Balance meghalt.) Természetesen a Treffenes musorokon kívül egyéb fellépések is adódtak idoközben. 2000. szeptember 29-én, Szent Mihály napján Bécsben léptünk színpadra. Ezt a koncertet Albin Julius (Der Blutharsch) szervezte, az Eis & Licht kiadó egyik barátja pedig elhozta a Németországi CD-gyárból az aznap frissen megjelent debütáló albumot!


A magyar bemutatóra az Akácos udvarban került sor.

Igen, a Tajtékos Napok keretében mutattuk be a lemezt, a koncertet Szelevényi Gellért szervezte, aki a késobbiekben más rendezvényeire is meginvitálta a Sciviast. Az Akácos udvarban még nyolctagú zenekarként léptünk színpadra. Ezt a létszámot próbáltuk életben tartani, ám a feladat hosszú távon nagyon nehéznek bizonyult, és ismét minimalizálódott a csapat.


Hogyan zajlott az oroszországi fellépésetek?

Kisoroszországban játszottunk, pontosabban Königsbergben. Kaptam egy e-mailt, amelyben meghívtak minket egy fesztiválra, ahol a fellépok közt volt többek között a Neutral, és a Romowe Rikoito, két kedvenc orosz zenekarom is. Utánajártam, miképp juthatnánk ki: vízum akkor még nem kellett, de az ottani bizonytalan állapotok, maga a távolság és a hangszerek vámkiviteli engedélye miatt tisztázni kellett néhány kérdést. S bár azt hittem ez sikerült, azért így is álltunk nyolc órát a határon. Klasszikus szovjet módszereket éreztünk a borünkön megvalósulni. Végül bejutottunk, és fantasztikus volt a fogadtatás, emlékezetes maradt a koncert. Több százan voltak a szabadtéri rendezvényen, ami egy Fort Stein nevu erodben zajlott. Énekelték a lemez dalait, nagyon kedvesek és segítokészek voltak, elvittek minket egy házibuliba, és nagyon megtisztelve érezték magukat, hogy elfogadtuk a meghívást. Ezek jó érzéssel töltöttek el, nem úgy az általános lehangoló légkör, amit ehhez járult. Azt nem könnyu elfelejteni. Rengeteg élményem van errol a kis kirándulásról: a történelmi városközpontból semmi sem maradt, csak egy hatalmas, aranyozott, hat méter magas Lenin-szobrot volt szerencsénk megtekinteni. Ijeszto volt...


Beszéljünk a 2004-ben megjelent Stong-Pa-Nyid bakelitlemezrol!

A Scivas ekkor Koszegi Zsolt és jómagam mellett Kollár László billentyust foglalta magába. Így alkottuk meg a nagyrészt billentyukre, dobra és basszusgitárra épülo musort, aminek a koncepcióját gyakorlatilag egy kiállítás adta. Témája a Hegy volt, ezt a szimbólumot járta körül a produkció. Ennek az anyagnak a kapcsán léptünk fel elso ízben itthon a Blutharsch-sal 2002. december 8-án. Ennek a musornak egy dala volt konkrétan az a tibeti rituálé, ami késobb Stong-Pa-Nyid néven jelent meg: egy eredetileg hét-nyolc perces dalt bontottunk ki teljes musorrá, és ez került aztán 2004-ben felvételre. Látható, hogy ez szintén egy szabadon értelmezett program, ami akár a másfél órás terjedelmet is elérheti. A Stong-Pa-Nyid az üresség tibeti megfeleloje, ennek a buddhista fogalomnak a tibeti neve. Visszakapcsolódtunk Milarepához, akinek egyik története a Vörös koékszer völgyének meséje. Ebbol adaptáltunk néhány mondatot, amiben a démonkirállyal vívott harca jelenik meg. A küzdelem itt is inkább szellemi, kevésbé fizikális. Úgy gondoltuk, hogy szeretnénk mindezt zenei formában is megjelentetni, úgy, hogy közben Korösi Csoma Sándor emlékének is adózunk. Az o történetével gyerekoromban találkoztam: talán emlékeznek néhányan arra a könyvsorozatra, ami nagyrészt beárnyékolta, de egy kicsit be is aranyozta gyerekkorunkat. Címe: Így élt..., és mindig másról szólt. Az ”árnyékolást” többek között Lenin, Szamuely, Korvin Ottó szerepeltetése jelentette, de Korösi Csoma Sándor például a ”bearanyozók” közé tartozott. Ezt a könyvet gyakorlatilag egy hét alatt ”befaltam”, és általa pazar, egzotikus tájakon jártam. A világ kinyílt elottem. Ettol fogva nagyon komoly tiszteletet éreztem Korösi iránt, nem véletlen tehát, hogy a lemez megjelenése egybeesett születésének 220. évfordulójával. Korösinek többek között a magyarságkutatásban is elévülhetetlen érdemei vannak, de az életmuve rendkívül komplex.
Ezt az anyagot nem tartjuk igazán nagylemeznek, habár mivel 36 percnyi, lehetne az is. A kis példányszámú bakelitverzió a kiadó kérésre jött létre. Stílusát tekintve talán a ritual ambient meghatározással tudnám leginkább körülírni, és zeneileg a Current 93, a Psychic TV, a Swans korai munkái, illetve egy-két krautrock zenekar munkássága hatja át.


Mit tervez jelenleg a zenekar?

Mostanság egy válogatáson dolgozunk, ami Julius Evola: A harc és gyozelem árja doktrínája címu írása alapján készül. Nyolc magyar zenekar, illetve projekt vesz részt benne. Közben elkezdtünk dolgozni a második albumunkon is. A Hegy munkacímu musort, amibol a Stong-Pa-Nyid ki lett szakítva, most teljes egészében elkészül. Az irányvonal persze elektronikusabb, mint az elso lemezünk volt, de ugyanúgy nagy hangsúlyt fektettünk az akusztikus hangszerekre. A dalok a Hegy szimbolikáját, különbözo aspektusait tárgyalják. Kigondoltuk, hogy zenénket (az elozoekben említett krautrock zenekarok után szabadon) az überkosmische musik kifejezéssel fogjuk jellemezni, mert a kozmoszon túl is alkotunk. (A szellemiség nem áll meg a kozmosz határában, hanem azon túlmutat.) Úgy gondoljuk, hogy a kozmosz egyfajta behatárolása az embernek, ezért a kozmoszfelettiségre kell törekedni. Zeneileg persze adódnak korlátok, de ez az überkozmische musik a szellemi részre vonatkozik - ezért definiáljuk magunkat eképpen, minden irónia nélkül. Van egy ”odakacsintás” az elnevezés német mivoltában, egy játékos felfogás, amin túl mindenképpen fontos, hogy a neofolk és a krautrock tipikusan német, nem pedig angolszász eredetu, hiába vannak ott is bizonyos gyökerei.


A színtér egyéb szereploi közül talán a Blood Axis áll hozzátok a legközelebb. Egyetértesz?

Igen, van valami muvészeti és szellemi rokonság, ami teljesen szubtilis. Nem váltunk gyakran levelet Michael Moynihannal, a Blood Axis vezetojével, nem ”egyeztetünk”, néha mégis megvillannak olyan momentumok, amik nagy hasonlóságot mutatnak velük, vagy éppenséggel egybevágnak. Számomra igazán tiszteletreméltó bennük az, hogy nem csupán zeneileg alkotnak nagyot, de fontos tevékenységük a könyvszerkesztés és kiadás is.


A fellépo ruhátokról mondanál valamit?

Kurucz Ildikó a tervezo, az Iparmuvészeti Egyetemen végzett és diplomamunkájának témája tökéletesen egybevágott ezzel a feladattal: tibeti viseletek formavilágára épülo hagyományorzo öltözékek. Itt kell megjegyeznem, hogy a Tauroctonos címu dalunk fordította ot a keleti hagyományok irányába. Mindenképpen szerettem volna egy egységes ruhát, mert mindig problémát jelentett, hogy miben lépjünk fel. A koncert egy olyan produkció vagy rituálé, ami személyen túli, de egyéb ”üzenet” is megjelenhet általa. A ruhánk különbözo szimbólumokkal bír, ezért az emberekben olyan érzést kelthet, hogy határozott célja van. A tibeti motívumok mellett más elemek is megjelennek a mintázatban, például maga a fekete szín már egyéb világokra utal, hiszen nem használják Tibetben. Én viszont szerettem volna a három tradicionális színt, a feketét, a vöröset, és fehéret használni, valamint egy minimális katonai jelleget kölcsönözni neki. Ezért került rá a váll-lap, ami szintén nem tartozéka a tibeti ruháknak, a szabása és a zsinórozása viszont teljesen autentikus. (Ehhez fekete aljt terveztünk, ami a kapcával körültekert térdnadrágra emlékeztet.) Az ujján két Odal rúna található, amely jelentésében az egy közösséghez való tartozást is magában hordozza (emiatt a zenekart nem egyszer a szélsoségesség vádja érte), de ez egyben a tibeti végtelen fonat része is. Minden elemét figyelembe véve ez a ruházat a két legmagasabb kaszt ötvözodését jeleníti meg. A kétszer születettek, a brahmanák és a ksatriják kasztja egyesül benne. Így a szándékolt rendezettség és hierarchia megjelenik a színpadon. A ruhánk egyfajta tiszteletadás részünkrol Ungern-Sternberg báró és a katonai buddhisták rendje, valamint szent törekvéseik elott!


A zenekar milyen muvészi életszemléletet vall?

A muvészetet nem szabad túl magas polcra tenni. Véleményem szerint téved, aki úgy gondolja, hogy ez helyettesít bármit is. Nagyon fontos, hogy a zenekar egy ”lépcso” lehet, az emberek eljuthatnak általa valahová, rányithatja a szemüket valamire. A borítóban szereplo utalások nyomán talán érdeklodni kezdenek a tradicionális szerzok iránt. Elképzelheto, hogy valaki ezáltal talál rá a saját szellemi útjára. Ennyi lehetoség van a muvészetben, sokkal többre nem nagyon értékelném szerepét a jelen világban. Egyébként a muvészet, mint olyan, az isteni mu a leképezése lenne eredetileg, saját muvészetemet így élem meg. Zenei síkon használunk modern hangkelto eszközöket, de a szövegek teljesen a hagyományos értékrendhez kötodnek. A szövegvilágunkban nincs modern vonás.


A modernitáson belül hogyan látod a zenei stílusok helyzetét?

Nem minden stílus alkalmas minden gondolat megjelenítésére. Lehet párosítani össze nem illo elemeket, de ez olyan, mint a két lábon járó kutya: érdekes, de nem szép. Visszautalnék rá, hogy saját felvételünknél is (Stong-Pa-Nyid) elofordult, hogy nagyon meglódult a fantáziánk a lehetoségektol, de be kellett látnunk, hogy a céltól szép lassan el is térítettek minket. Nagyon vigyázni kell, hogy az eszköz ne váljon céllá. Találkoztam egy felvetéssel, miszerint vajon mi a szerencsésebb: ha filozófusok zenélnek, vagy ha zenészek filozofálnak? Utóbbit szánalmasnak tartom. A magyar zenék egy része jóformán az 1960-as évek óta arról szól, hogy zenészek próbálnak magas gondolatokat kifejezni, holott az általuk alkalmazott zenei forma csupán szórakoztató. Többletet nem hordoznak, így a szöveg nincs alátámasztva. Hozzátenném, hogy ha a filozófus zenél, az is lehet siralmas, mert ott esetleg az fordulhat elo, hogy az illetonek semmi köze nincs a muzsikához, a hangszerhez. Harmonikusabban kell kezelni ezt a kérdéskört. Azt vallom, hogy a zenével csak irányokat lehet mutatni, s nem hiszem, hogy komoly filozófiát valaki éppen zene formátumban szeretne magához venni, holott maga a zene egyébként, úgy vélem, alkalmas lenne ennek kifejezésére. A régi korokban a zene képes volt önmagát prezentálni, azaz önmagában, saját kifejezoeszközeivel elmondta, mirol is van szó. Ha megnézzük, hogy napjainkban a meditatív new age zenék miféle címekkel jelennek meg, nem lehet eléggé csodálkozni! Az ”Aranykor végtelenségétol” kezdve a ”Metafizikai felébredésig” mindennel lehet találkozni, mint cím. A semmit közvetítik, miközben a legkomolyabb tartalmakra apellálnak. Nagyon fontos az is, hogy honnan ered a zene. Vannak stílusok, amik kizárnak bizonyos mondanivalót, a dzsessz például egyfajta zaklatottságot hordoz. Rendkívül érdekes az is, hogy bizonyos frekvenciák hogyan hatnak a hallgatóságra. Például a nagyon mély hangok bizonyos környezetben érdekesek lehetnek, de alapvetoen az embert lenyomják, akár egészen a ktonikus szférákig. A csilingelo hangok ugyanakkor emelnek. Ha egy mély zenébe beleteszel egy magas hangot, ettol az egész kinyílik fölfelé. Aki igazi zeneszerzo volt, tudta a hangok miértjét, nemcsak azt, hogy jól (vagy rosszul) szólnak. Wagnernél például tényleg nem szükséges, hogy tudd, mirol szól a darab. A zenekari részbol lehet érezni, hogy valakit gyászolnak, vagy esetleg a hos épp csatába indul.


Van a zenekarnak magyar vonatkozása?

A Sciviasnál mindig nagyon fontos, hogy a szövegek magyarul hangozzanak el. A borítók tartalmazzák a szövegeket angolul is, mert jóformán az egész világ beszéli ezt a nyelvet, ám még a ”tribute” lemezeknél is lefordítottuk a dalok szövegét magyarra. Olyan magyar szimbólumokat használunk, melyek egyben primordiálisak is. A Világfa, vagy a barackfiú, Momotaro figurája minden hagyományban értelmezheto, és magyar vonatkozásban is ezt szeretnénk hangsúlyozni.


A számodra alapveto metafizikai tradicionalitás egyik alappillére a hierarchia. Ez milyen formában jelenik meg a Sciviason belül?

Nem hinném, hogy léteznek demokratikus zenekarok. Természetesen mindenki hozzáteszi a muvekhez a saját részét, de hogy a munkából mindenki egyformán vegye ki a részét, nos, úgy vélem, ilyen aligha fordul elo. Fontos, hogy a csoportnak legyen egy vezetoje, mert mindenképpen kell, hogy valaki a folyamatok végén döntést hozzon. A Sciviast Zsolttal együtt hívtam életre, de talán nem túlzok, ha azt mondom, ez elsosorban az én saját utam. Ezért általában a szellemi koncepciót én viszem, míg a zeneiben sokkal rugalmasabb vagyok. Az ideológiai koncepcióhoz van, aki mélyebben kapcsolódik, van, aki ”csak” tud róla. Van, akinél aktívabb érdeklodés figyelheto meg, van, aki elfogadó, és van olyan is, aki nem tesz erofeszítést, hogy megismerje. Ez végül is így muködik.


Ezzel a szellemi úttal számos író, gondolkozó neve összefonódott. A Scivias esetében kik a legfontosabbak?

Julius Evola, René Guénon, Schuon, Burckhart, Coomaraswamy, a magyarok közül László Andrást említeném elso helyen, de hatással volt még rám Hamvas Béla, és Kaczvinszky József is.
Evola munkássága fantasztikus univerzalitással bír számomra, egy teljesen átfogó létszemléletet nyújt. Nemcsak bizonyos filozófiai kérdésekre fókuszál, hanem az élet bármelyik területére vonatkozóan felvet kérdéseket és ad lehetséges válaszokat. Én ezeket teljes mértékben követhetonek találom. Nem akarom, hogy azt mondják, ez egy Evoliánus zenekar, de ahogy átnéztem a munkáinkat, olyan tematikákkal foglalkozom, amik onála szintén megjelentek. Evolánál nagyon lényeges, hogy a ksatrija utat járta - én is ezt követem. A harcosi út lehetosége számomra a következo: küzdelem által elérni a metafizikai felébredést, az élet lényege, hogy abból következzen a halál is, hogy a tiszta ösvény bejárta után az ember rendben zárja le az életét.
René Guénon más szempontból fontos. Az o útja némileg más volt, mint Evoláé. O a brahmanai, vagy úgy is fogalmazhatnám, kontemplatív utat preferálta. S bár Evola muveit magamhoz közelebb állónak érzem, mégis úgy vélem, hogy nincs kizárólagossága a két útnak, a szemlélodonek és a tettekre épülonek. Egyiket sem lehet figyelmen kívül hagyni!


Mit gondolsz arról a szellemi útról, ami részben akcionális, és kontemplatív is, ami egyesíti a kard és a toll útját?

Lehet az egyiket valamelyest elorébb helyezni, de összességében nagyon nagy hangsúlyt fektetnék arra, hogy megvilágítsam: a lehetoségek egyre inkább korlátozottakká válnak. Minimálisan, és mindenféle nagyképuséget kizárva, nálunk ez így, a felvetett módon megvalósítható: egy akcionálisabb úton járunk, de egyszerre a muvészet által a toll útján is. A könyvkiadás vagy az újságszerkesztés is éppen ezért fontos számomra. Úgy gondolom, hogy így talán politikai törekvéseimet is - természetesen maximálisan és eroteljesen hangsúlyozom, hogy ezek metapolitikai irányúak, napi politikai törekvéseim nincsenek, mert azoknak semmi értelmét nem látom - valóra válthatom.


Neked személyesen mit jelent ez a tradicionális út?

Az egész életemre próbálom alkalmazni. Ez egy életvezetési technika. A tradicionalitás nem filozófia, inkább létszemlélet - a lét teljes spektrumát átfogó perspektíva. Megfelelo, igen konzekvens hozzáállás az élethez, egy meglehetosen konzervatív, mondhatni ultrakonzervatív alapállás, és mindennek a mércéje.


Contact: www.scivias.hu

by Szemerszki Tímea, Milán Péter, Paróczi Péter

<<Vissza